+36 30 397 0355, +36 30 939 9261, +36 30 955 7375 olvasokorok@gmail.com
Kiskanizsa

Szerbiai tagszervezetek

A szórványok megmaradása érdekében nemzetstratégiát kell kidolgozni. Ez társadalmi feladat, de az egyének felelőssége is nagy! Meg kell menteni a szórványokat, és oda kell figyelni arra is, hogy ne feledkezzünk meg azokról a városokról, falvakról sem, ahol még van remény a megmaradásra. Ahol még él a magyar nyelv, a hagyományok, a magyarságtudat. Anyagiakkal és szellemi erőkkel kell őket támogatni.

Bevezető

Dr. Csáky S. Piroska: Szórványlétben

Szórványnak tekintjük azokat a tömbmagyarságtól elszigetelve élő közösségeket, amelyek igyekeznek megőrizni nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat. Vajdaságban lassan az északi terület kivételével majdnem minden település annak tekinthető, Bácskában a nyugat-bácskai rész, a Bánságban a déli terület és Szerémség szinte teljes egészében annak számít. Tulajdonképpen minden település, ahol csökken a magyarság létszáma, ahol nagyarányú az asszimiláció. Mégis, ilyen helységekben is jelen van az igény, hogy a családok ápolják a magyarságukat, amennyire lehet. A baj azért nagy, mert nincsenek iskolák, ahol legalább anyanyelvápolás folyna. Az egyház igyekszik ugyan valamilyen formában szervezni óvodákat, iskolán kívüli foglalkozásokat, közösségépítő összejöveteleket, mégis szomorúan kell látnunk, hogy napról napra fogyunk. Lassan már Újvidék és más nagyvárosok is szórványnak minősülnek. Néhány évvel ezelőtt még megköveztek volna érte, ha ezt kimondom. A változás oka részben demográfiai tények függvénye is. A betelepítések sok helyen azt eredményezték, hogy a régebben többségében magyarlakta területek ma már nem azok. Ehhez járul még a vegyes házasságok gyakorisága is. A nagyobb városokban szétszórtan él a magyar lakosság. Az újvidéki Darányitelep a 20. század elején tiszta magyar városrész volt. Ma már kevés magyar szót hallani itt – szórvány lett.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi tart össze egy nemzeti közösséget, akkor tudnunk kell, hogy elsősorban a nyelv, a kultúra, a közösségi élet. Ezt ki kell alakítani, és ápolni, fejleszteni kell.
Többnyelvű közegben nehéz erről beszélni, főleg megértetni másokkal, hogy nem mindenhol természetes, hogy a közösség tagjai csak az anyanyelvükön beszélnek. Az államnyelvet is tudni kell. A családban, az iskolában (ahol van) használhatják az anyanyelvüket, de ügyintézéskor, az üzletekben már nehézségbe ütköznének, ha nem beszélnék az állam nyelvét is. Ezúttal csak megemlítettem a nyelvi kérdést, nincs szándékomban bővebben kifejteni az ebből adódó gondokat, problémákat.
Fontos kérdés a kultúra. A fogalmát vizsgálva általános értelemben az ember teljes társadalmi örökségét jelenti. Meghatározhatnánk úgy is, mint egy meghatározott embercsoport tanult hagyománya, életmódja, amelyben a csoport tagjai osztoznak (Bolgár Lajos: Vallás és antropológia – Budapest, 1995.).
A kultúra lehet egyéni és közösségi. A közösség kultúráját a közösségi élet befolyásolja. A közösségi életet ki kell alakítani. Itt kell beplántálni a magyar kultúrát, fejleszteni, gondozni, ápolni őseink hagyatékát. Nagy szükség van erre, hiszen ez a megmaradásunk egyetlen módja.
Nagyon fontos a család szerepe a magyarságtudat kialakításában. Ugyanakkor fontos szerep hárul a társadalomra, az intézményrendszerre, iskolákra, könyvtárakra, színházakra, művelődési egyesületekre, tájházakra stb. Nem hagyhatjuk ki az egyház megtartó erejét sem. Volt idő, amikor az egyházak kiemelten fontos szerepet játszottak a magyarságtudat kialakulásában és megtartásában.
A szórvány fogalmát is meg kell határozni: az a (magyar) nemzetiségi közösség, amely esetében a nagyobb gazdasági-kulturális központ nem elégíti ki az anyaváros/anyaország funkcióit, ezért a környező magyar lakosságnak közvetlen kulturális kapcsolata nincs magyar intézményekkel vagy nagyobb, homogénebb magyar közösséggel (VMNéprajzi Atlasz). Magára van utalva, és csak lelkes önkéntes kultúrmunkásoknak köszönhető, hogy megtarthatják nemzeti hovatartozásukat, megismerhetik történelmüket, hagyományaikat, és nem olvadnak azonnal be a többségi nemzetbe. Egyesek szerint ez elkerülhetetlen folyamat. Vagyunk még néhányan, akik azon fáradozunk, hogy ez minél később következzen be.
Felmerülhet a kérdés: kinek a feladata a magyarság megőrzése a határon túlra szakadt magyarság körében?
A család szerepe mindenképpen első helyen van, de függ az egyén akaratától is. Amit otthonról hoz valaki, azt a közösségek ápolhatják, kiegészíthetik, megerősíthetik. Nagyon fontos a közösségek szerepe. Az óvoda, az iskola, az egyházak, a művelődési egyesületek, a könyvtárak, mindegyik a maga módján hozzájárul ahhoz, hogy valakiben elmélyüljön a magyarságtudat. Ha más nyelven kell is tanulnia, ha jó talajba került a mag, kicsírázik, nő, nem hal ki. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ez megnyilvánul a nyelvhasználatban. Helyesen kellene írni és sokat olvasni. Az olvasással erősíthető a történelmi tudat, mert az iskolában sajnos vagy egyáltalán nem, vagy felületesen tanítják, esetleg tévesen. Nemcsak a határon túl, de az anyaországban is.
Nagy feladat hárul a vallási közösségekre is. A második világháború utáni években (amikor én kezdtem oktatási intézménybe járni) az iskolában nem tanultunk magyar történelmet. Mivel titokban hittanra is jártunk, ott szereztük első ismereteinket a magyarok eredetéről és történetéről. Olvasással kiegészítettük ezeket az ismereteket, és felnőttként éreztem, hogy mennyi pótolnivaló maradt még így is.
A szokások, a néphagyomány sok családban élt, különösen azokban, amelyekben még éltek a nagyszülők és megvolt a családi nagy közösség. Most, sok év után, a szórványban különösen nagy szerepet kaptak a hagyományok. Ezen keresztül ismerhetik meg a magyarul még nem vagy alig tudó gyerekek a magyar nyelv szépségét. A gyerekek szívesen elevenítik fel a szokásokat a színpadon is. Csak az a szomorú, hogy míg a színpadon ügyesen, gördülékenyen mondják a szöveget, utána egymás közt már nyelvet váltanak, és államnyelven társalognak, tréfálkoznak, nevetgélnek.
Felvetődik ilyenkor a kérdés, hogy van-e igény a megmaradásra.
Az utóbbi időben úgy tűnik, igen. Bár tanúi vagyunk annak a jelenségnek, hogy elfásultak az emberek, sokan feladták az identitásukat, otthon is államnyelven beszélnek.
Nem tudunk ellenállni? Beolvadunk? Ehhez hozzájárul az asszimiláció, a vegyes házasságok, az iskolák, az oktatás hiányosságai.
Nehéz kérdés, de szembe kell vele nézni. Hogyan lehet leállítani az asszimilációt?
Lehet, hogy naiv elgondolás, de talán megvalósítható: igényt kell kelteni már a legfiatalabb korban. Lehet az vasárnapi iskola, szombati óvodai foglalkozások, kultúregyesületek: népdal, néptánc, színjátszás, szokások megismerése. Ha fiatalkorban megismerik és megszeretik a magyar kultúrát, talán felnőttkorban is ragaszkodni fognak hozzá.
Nem könnyű feladat. Ha van is igény a magyarságtudat elmélyítésére, feltételeket kell teremteni az anyanyelv, a magyar kultúra ápolására. Ne fűtetlen termekben kelljen összejönni ősszel és téli estéken.
Említettem már, hogy jelentős az egyház szerepe. A második világháború után kigyomlálták a vallásosságot – az egyház kohéziós ereje gyengült. Nem volt szabad templomba járni. Nem adtak ki egyházi jellegű könyveket. Akik gyakorolták a vallásukat, titokban jártak el a templomba.
A kilencvenes évek óta megváltozott a helyzet. Gyakrabban járnak az emberek templomba. Nem titokban, hanem egyesek szinte kérkedve. Áhítat vagy divat? – tettem fel egy alkalommal a kérdést. Szeretném hinni, hogy mégsem csak divat. A szerémségi szórványvidéken a református egyház nagyon nagy szerepet vállalt abban, hogy felkarolja az egyházközösséghez tartozó magyar lakosságot. Gondoskodtak teremről a foglalkozásokhoz, segítették az anyanyelvi oktatást. Előadásokat szerveztek felnőttek számára is.
Végezetül oda kell figyelnünk, hogyan lehet megállítani, lelassítani a szívszorítóan reménytelen vergődést. Erre valójában senki sem tudja a választ.
A szórványok megmaradása érdekében nemzetstratégiát kell kidolgozni. Ez társadalmi feladat, de az egyének felelőssége is nagy! Meg kell menteni a szórványokat, és oda kell figyelni arra is, hogy ne feledkezzünk meg azokról a városokról, falvakról sem, ahol még van remény a megmaradásra. Ahol még él a magyar nyelv, a hagyományok, a magyarságtudat. Anyagiakkal és szellemi erőkkel kell őket támogatni.

II. Tóth Bátori Erzsébet: Magyar SzóPont

A Magyar Szó könyvtára alaptevékenységében könyvtár. Nem a klasszikus értelemben vett könyvkölcsönzésen alapuló könyvtár, hanem dokumentációs osztály is egyben. Fő feladata az újságírói munkakörhöz kapcsolódó háttértámogatás biztosítása, másrészt idővel kialakult egy közösségépítő tevékenysége is, amely túlhaladta a hagyományos könyvtári feladatokat, és önszerveződve Újvidék, mint tartományi székváros, a vajdasági magyarság tekintetében szórványfeladatokat is teljesít, egyéni igény alapján közösségekbe szerveződik. Ebből a szerepkörből alakult ki az a különleges arculat, amely meghatározója lett egy szórványlétben működő intézménynek, mind a Magyar Szó Lapkiadóház és a benne működő könyvtárnak új szerepkörében, mind olvasói közösségének igénye alapján megformált tér, a Magyar SzóPontként ismert közösségi élettér, amely más helyszínekre is kiszállhat, és más közösségek igényei alapján tribünöket, könyvbemutatókat, ifjú tollforgató tehetségek felkutatását szervezheti, igény alapján. A társadalmi párbeszéd fontos szerepkörének betöltésére törekszik.

Vajdaságban elsőként Topolyán hirdettük meg a Magyar Szó napilap és a vajdasági könyvtárak közös programját 2006. július 13-án. Ekkorra már hosszú, majd hatéves tervezőmunka állt mögöttem. Ha az indíttatásról kellene beszélni, akkor valószínűleg a 2000 után bekövetkezett változások hozták meg az első lehetőségeket, hogy ilyen irányban gondolkodjunk. Pontosabban: közösségorientáltan kezdjünk élni. Amint a Magyar Nemzeti Tanács, mint alapító átvette a lapot, ezt már semmi sem állíthatta le, hiszen az általa meghirdetett programmal azonos célokat tűztünk ki. A közösség összetartozásának, az azon belüli jobb kommunikáció kialakulásának tere lett a Magyar SzóPont. Célkitűzéseinkre ezzel már rá is mutattam: hogy a napilapot közelebb vigyük az olvasóhoz; hogy ne csak mi tájékoztassuk a nagyvilág dolgairól, hanem neki is alkalma legyen közvetlenül hozzánk szólni. Így olyan asztaltársaságok alakulhattak ki, ahol az egyik oldalon az olvasó foglal helyet, a másikon pedig a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának képviselői, a párbeszédet közöttük pedig a társadalom aktív, szabadon gondolkodó tagjai, értelmiségiek generálják, mint a közösségben tevékenykedő lelkes egyének, akik lehetnek olvasók, könyvtárosok, pedagógusok, kutatók, lelkészek. Amennyiben az önkormányzat ráérez erre, és részt kíván vállalni a vitafórumokon, megjelenik az ún. harmadik pillére a párbeszédnek, és a megvitatott témák, felkutatott új információk annál intenzívebben tudnak visszahatni a közösségre. Úgy éreztük, hogy a közösségben való gondolkodást kell levinni az alapokhoz, ott, ahol élnek és tevékenykednek az emberek. Találkozásaink során minden olyan téma megvitatásra kerülhet, melyet együtt fontosnak tartunk. A helyi könyvtárak olvasótermében, közös program keretében bemutatkoznak egymásnak a Magyar Szó, a helyi munkatársak, a helyi közigazgatás, helyi művészek, intézmények vezetői. Amikor megálmodtuk a programokat, szimbólumokat is hozzáadtunk, mint például az olvasói doboz, melybe olvasói leveleket vártunk, a véleményfüzet, melybe a lappal kapcsolatos kéréseket, kérdéseket, véleményeket lehetett beírni, és a kép a falon, amely jelképezi a könyvtárban azt a helyet, ahová várjuk az olvasót naponta, vagy a meghirdetett rendezvényre. A második helyszínünk Magyarkanizsa volt 2007 novemberében, majd másnap a harmadik helyszín Újvidék, ahol a Magyar Szó-házban megnyitottuk a Magyar SzóPontot, itt, a könyvtárban működtetve a központot a kapcsolattartásra. Minden egyes helyszínen számunkra az olvasó volt az első, ezért egy közismert személyt választottunk a megnyitónkra, az volt a föltétel, hogy hosszabb ideje olvassa az újságot, és helyi szinten is közismert polgár legyen.
Tematikájában igen sokszínű rendezvényeket tarthattunk. Voltak könyvbemutatók. A Mátyás király-emlékév ünnepségsorozatba is bekapcsolódtunk: dr. Csáky Sörös Piroska nyugalmazott egyetemi tanár a Corvinákról tartott előadást, majd a Mátyás király él című könyvet mutathattuk be – a Magyar Szó Napsugár rovatában megjelent gyermekírásokból, rajzokból készült kötetet. Ehhez a pályázás ötlete a lelkes önkéntes tagságban fogalmazódott meg: a fiatal korosztállyal meg kell ismertetni Mátyás király időszakát, serkenteni kell a fiatalokat kutatásra, hisz a környezetükben megtalálható legendákat kellett leírni. A kötet 2009 májusában jelent meg, és már júniustól fogva sok helyre meghívást kaptunk, úgyhogy szeptemberre, mikor megkezdődött a tanítás, már alig volt könyv eladásra. Rajzoltak is a fiatalok, így kísérőrendezvényként folyamatosan vihettük a rajzkiállítást is.
Időközben 2007-ben Csáky S. Piroska kutatásokat végzett Vajdaságban, és „Magyar szentek nyomában” címmel később könyv formájában is megjelent ez az anyag, az Agapé kiadó jóvoltából, ezenkívül olvasóköri rendezvényeinken később a Szent Erzsébetről szóló kötetet is bemutathattuk. Ennek anyagát a vajdasági templomokban található Szent Erzsébet-festmények és -szobrok képezték. Ez az anyag úgy gyűlt össze, hogy sok esetben más rendezvények kapcsán betértünk a helyi templomba is, megnéztük, és lefotóztuk, amit találtunk. A könyvbemutatókat aztán színes vetítéssel tettük színvonalasabbá. Rendkívül népszerű előadások voltak ezek Erzsébet-naptól ádventig 2007-ben, de folytattuk ezt 2008-ban is, sőt egyes szervezők kérésére még 2009 márciusában is tartottunk előadásokat.
Minikönyvek nyomtatásáról is ismert a Magyar Szó nyomdája, több kiadványunk is megjelent, köztük Uri Ferenc: Százéves az újvidéki Darányitelep és Katona Vince: Nyomdászadomák című minikönyve, ezeknek a bemutatóját szintén megszerveztük.
Értékes dokumentumkiadványokat is megjelentetett a Magyar Szó, például Molnár Tibor: Budapesti tudósítónk jelenti… Az 1956-os magyar forradalom a Magyar Szó hasábjain, majd ehhez kapcsolódva a Molnár Tibor történész, levéltáros kutatásainak anyagát összefoglaló Prágából jelenti a Tanjug, avagy Dubcsektől Husákig (A kötet sajtóválogatás az 1968/69-es csehszlovákiai eseményekről a Magyar Szóban megjelent híranyag nyomán) című kötetnek a bemutatóját is a Magyar SzóPont szervezésében tartottuk meg. Mindkét kötet a Magyar Szó Kilátó sorozatának keretében jelent meg.
Napilapunk mellékleteinek is voltak évről évre olvasótalálkozói, közülük is kiemelkedő figyelmet érdemel a Magvető, melynek hét és fél éven át szerveztük az olvasótalálkozóit. Időszerű agrárpolitikai kérdésekről szóló és az éppen beinduló termelés érdekében tanácsadói jelleggel megrendezett találkozók voltak ezek. Télen kezdődtek, és már szép tavaszi napsütésben fejeződtek be ezek a rendezvények, mindig értékes nyereményeket sorsolt ki a szerkesztőség, támogatóink felajánlásából. Rendezvényeinket tartományi és köztársasági körökben mozgó képviselőink támogatták, 25 gazdaszervezet tagságának a követelésére meghozva egy olyan záradékot, mely a parasztság követeléseit közvetíti a minisztérium felé. Több témában törvény vagy rendelet is született, ilyen például a kistermelői élelmiszer-előállítást és -forgalmazást előirányzó rendelet. 2008-tól fogva intenzíven folyt falvainkban a Magyar SzóPont-megnyitó, így alkalmunk volt összekötni a két lehetőséget, közben felfuttattuk a népszerűségi listán a Magyar Szó 2007-ben elindított mezőgazdasági mellékletét. Százával hoztuk az előfizetőket egy-egy rendezvényről. Beteljesült az álmunk, összekötöttük a lap olvasóit a melléklet szerkesztőségével, írtunk a problémáikról, és közben életben tudtuk tartani a mellékletet, mert előfizetőink biztosították az anyagi fedezetet a hetilapszerű melléklet megjelenéséhez. Hét és fél év intenzív munka és támogatás eredményeként összesen 36 Magyar SzóPontot nyithattunk. Évente mintegy 20–30, de voltak évek, amikor kilencven helyszínen is találkoztunk olvasóinkkal, növelve ezzel az igényt városban is, faluhelyen is, a lapolvasás iránt. Később, 2011/2012-ben, az Olvasókörök Szövetségének újvidéki nyári találkozója utáni időszakban a szövetség által ránk bízott Vándorbot segítségével jártuk körbe rendezvényeinket. Határon innen és túlról származó magyar testvérek együvé tartozását is szimbolizálva. Horgostól Székelykevéig, Muzslyától Kupuszináig vándoroltattuk egy éven át. Kis magyar közösségeink életét és dolgos hétköznapjainak történeteit tapasztalhatta meg, vihette magával az anyaországi Mohácsra, majd Hódmezővásárhelyre, Balmazújvárosra, Kisújszállásra, Kiskanizsára, Sárospatakra stb. későbbi vándorútjai során.
Az olimpia évében, 2008 augusztusától sportolókat és sportújságírókat ültettünk le egy asztalhoz, és a régi olimpiai eseményeken keresztül megbeszéltük a frissen lezajlott sporteseményeket. Rendezvénysorozatunk címe: Robogja velünk át az olimpiát. Olvasóköri rendezvényeink színvonalán tudtunk javítani azzal, hogy anyaországi támogatással, a Szülőföld Alap támogatásával megérkeztek a berendezések napilapunk könyvtárába, dokumentációs osztályunkat most már digitalizálásra is használhattuk. Az így elkészített anyag közlésével nemcsak színesebbé váltak a közönségtalálkozóink, hanem az elhangzottak hitelesebbekké váltak. Képben megmutattuk, amit szóban elmeséltünk, majd az olimpián történt eseményekről vitatkozhattak a lap képviselői és a megjelent közönségünk, olvasóink. Előadóink: Kubát János, Árok Ferenc és lapunk sportújságírói: Szántó Zoltán, Csordás Árpád, Tőke János. Sok sportrajongót ismerhettünk meg a hathetes rendezvénysorozatunkon. Elmondhatták, mi hiányzik a napilapunkból, milyen tartalmakat szeretnének, és mit várnak el az újságtól. Szintén sok lapelőfizetéssel térhettünk haza, ami a Sportvilág melléklet népszerűségét jelentette.
A Jó Pajtás gyermeklap szerkesztőségével is voltak olvasótalálkozók iskolákban. Ebben főképp a pedagógusokra támaszkodtunk. Lapnépszerűsítő körutunk legsikeresebb rendezvénysorozata volt az ifjú horgász tollforgatók felkutatására irányuló rendezvények. Társtámogatóink voltak az Újvidéki Egyetem biológia szakos hallgatói és projektumvezető tanáraik. Külön édesvízi haltani kutatásokat is elindítottunk (a debreceni egyetemi kutatásokhoz szerettünk volna vajdasági kutatásokkal hozzájárulni). Buzás Mihály, a Magyar Szó Horgászat és vadászat tematikus oldalának szerkesztője, szakíró, és a gyermeklapok munkatársa tervezte a tematikus interaktív foglalkozásokat. Buzás Mihály több fotózást és tudósítást tervezett meg, előadásaihoz csatlakoztak az Újvidéki Egyetem édesvízi haltani kutatói is. A 2009 májusában indult kutatások halismertetőt irányoztak elő, de igazából egy nagyszabású nemzetközi élővízi haltani kutatás részét képezték. Sok önkéntesre, sok fotóra és sok haltanilag képzett emberre volt szükség, s ehhez megfelelő lehetőségeket teremtett a rendezvényünk. S ezeket a kutatásokat lelkes ifjú horgász tollforgatók nélkül nem lehetett volna elvégezni.
A Magyar Szó keresztrejtvény melléklete, a Filkó és Kiss Zoltán szerkesztő segítségével 2007 májusa folyamán rejtvényfejtő vetélkedőket szervezhettünk Vajdaság-szerte: elsőként Topolyán május 7-én, majd Magyarkanizsán, Zentán stb. Törjük együtt a fejünket címmel. Később kinőtte magát a rendezvény és önállósult, ekkor már a magyarországi Füles szerkesztősége is bekapcsolódott az akciónkba. Szerkesztőnkkel nem titkolt célunk volt új rejtvénykészítő munkatársakat találni, és egyben rejtvényújságunk, a Filkó népszerűsítését is terveztük.

Szinte elsőként foglalkoztunk a második világháborút lezáró magyarellenes atrocitásokkal, napilapunk megírta, majd felkérésre rendezvényeket is szerveztünk. Teleki Júlia könyvbemutatóit még akkortájt megszerveztük, amikor sokan összehúzták a szemöldöküket. Kötetének címe Hol vannak a sírok? Stanyó Tóth Gizella újságírónk több évtizeden át kísérte a témával kapcsolatos történéseket (kopjafaavatás, -ledöntés, sírgyalázások…), így Teleki Júlia teljes bizalommal jelezte, hogy szervezésünkben szívesen tartana előadásokat a történtekről. „Keresek egy sírt, egy eldugott temetőt…” – hangzott el a részlet a Hol vannak a sírok? című kötet bemutatóján Magyarkanizsán. Megrázó pillanatok idéződtek fel mélyen elhallgatott történelmünkből. Ekkor, a magyarkanizsai rendezvényünkön ismerhettük meg Forró Lajos kutatót, aki a családja révén szintén érintett volt. Magyarkanizsai rendezvényünk mottója a múltunk vállalása, megmaradásunk lehetősége gondolatsor köré összpontosult. Teleki Júlia és Forró Lajos üzenetként fogalmazták meg, hogy minden ártatlan áldozatnak meg kell adni a végtisztességet. Később Teleki Júlia óbecsei előadása kísérőrendezvényeként megnyílt a Magyar SzóPont Óbecsén.

Idegenforgalmi, turisztikai előadásokat is tartottunk, a legemlékezetesebb a Kanizsai Gyógyfürdőről szóló könyvbemutató, a könyv szerzője dr. Klímó Attila.
Az Újvidéki Városi Könyvtárral együtt 2009 ádvent első hetében megszerveztük „A sokszínűség gazdagsága” c. kisebbségi hetet – először Újvidéken, a Városi Könyvtárban. Többek között szerb nyelvi napot, ruszin, szlovák, ukrán, román, roma és magyar nyelvi napokat tartottunk, egy teljes napot szentelve a magyar nyelvnek és a magyar kultúrának. Egyszer volt, sajnos nem teremtődött belőle hagyomány. Kiharcoltuk, hogy az itt élő népek nyelvi, kulturális élete nem szendvicsben, összefonódva, egy rendezvény keretében szerepelt, hanem ki-ki a saját programját maga szervezhette meg, és így kínálta fel a szervezőbizottságnak. Sok látogatónk volt, a polgárok, akik elszoktak a belvárosi, központi könyvtár rendezvényeitől (a darányitelepi könyvtárban tartják a magyar programokat), eljöttek, és benépesítettük a helyszínt.

A Magyar SzóPont és a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület belvárosi szakosztálya több rendezvényt is szervezett együtt. Leginkább visszaemlékezéseket, egy-egy egyénre, közéleti személyre, munkatársunkra emlékeztünk, de előfordult, hogy intézményünk, a Magyar Szó, a nyomdánk, a Forum Könyvkiadó volt a téma. A 2007 áprilisában megfogalmazott feladataink egyike a Forum-ház szellemi hagyatékának a folytatása. Megemlékeztünk az akkor fél évszázada működő Forum Könyvkiadó és Forum nyomda egymásba fonódó történetéről. Összeszokott asztaltársaságunkhoz ekkor csatlakozott lapkiadó és nyomdaipari vállalatunk néhány még aktív vagy már nyugdíjas munkatársa. Ekkor megfogalmazódott, hogy elérkeztünk egy bizonyos határkőhöz életünkben, és egyben a rendezvényünk is „határkő” az értelmiség székvárosi koncentrációjában. Sok szó esett a kiadóház és a nyomda fejlődéséről, megfogalmazódott, hogy a két intézmény napilapunkkal, a Magyar Szóval és szerkesztőségével nemcsak intézmény lapok, hetilapok, könyvek, folyóiratok kiadására, hanem egyidejűleg központja és mozgatója is volt mindig a vajdasági (jugoszláviai) magyar szellemi életnek. Ezt a szellemi hagyatékot szerettük volna folytatni, megfogyatkozva, de annál nagyobb odaadással, energiával.

Szórványsorban élünk, ezért fokozottan érezzük, hogy harcolnunk kell a helyünkért a világban. Mottónk:

Önként nem adjuk fel, foggal-körömmel kapaszkodunk végvárainkba, ami szimbolikusan lehet a magyar nyelv, a magyar kultúra, de még inkább a Magyar Szó-ház.

 

Ezért Újvidéken a Magyar SzóPont színhelye lett egy olvasótársaságnak 2007-ben, a Belvárosi Emlékezők Asztaltársaságának, amely a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület egyik szakosztálya volt (a jelenlegi tagságunk is ebből a szervezetből nőtte ki magát). 2011-ben megfogalmazódott a tagságban, hogy meg kell újulni, és megszületett a döntés, hogy újjáalakul Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub néven, felvéve ezzel lapunk első főszerkesztőjének, Keck Zsigmondnak (Kossa Jánosnak) a nevét. Szellemiségében pedig Szeli István akadémikus megfogalmazása szerint: „Kossa János kétségtelenül jelentősen hozzájárult az olyan klíma, köztudat, légkör megteremtéséhez, kialakításához, amelyben megfogan az igény, felébred a nyelvi lelkiismeret. Kossa könyveinek valóságos jelentőségét is abban látjuk, hogy a konkrét nyelvhelyességi kérdések tisztázásán kívül hathatósan ösztönözték az igényesebb nyelvhasználatot.” A magyar nyelv és az olvasókultúra ápolását tűzte ki célul a 2011. március 23-án Újvidéken megalakult Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub. A legfiatalabb korosztálytól, az óvodásoktól kezdve az iskolás tanulókon át minden, anyanyelvét használó egyén nyelvhasználatát vizsgálja, és szükség esetén segítséget nyújt, szakemberek bevonásával, vitás nyelvhelyességi kérdésekben. Az alakuló közgyűlésen megvitatták és elfogadták az egyesület alapszabályát, valamint megválasztották az elnökség és az ellenőrző bizottság tagjait. Első elnöke Horváth Aranka magyartanárnő volt, majd 2016. április 11-én Farkas Zsuzsa nyugalmazott lektort választottuk meg elnöknek.

Néhány rendezvényünket példaként megemlítünk a 2011-től 2016-ig terjedő időszakban, valamennyi nyomon követhető a vajdasági médiumokban. Író-olvasó találkozókat, tanévzáró programokat szerveztünk. A középiskolás diákok bevonásával neves íróinkra, nyelvészeinkre emlékeztünk.  Az újvidéki Magyar Tanszék tanárait rendszeresen meghívtuk tematikus előadások megtartására. Irodalmi és képzőművészeti pályázatot szerveztünk a Mátyás király-emlékévben. 

Egyesületünk sok háttértámogatóval büszkélkedhet, néhányuk név szerint is megérdemli, hogy megemlítsük.

Lelkes támogatónk volt Kovács Takács Ilona Ibolya, aki mindvégig nyelvi önazonosságunk megtartását szorgalmazta, és a szép tiszta magyar beszélt nyelvet és helyesírást nevelte bele majd öt évtizeden át a felnövő nemzedékbe.

Működésünkhöz nagyban hozzájárult, és rendezvényeinket minden időkben szorgalmas és odaadó munkájával segítette Stanyó Tóth Gizella, napilapunk, a Magyar Szó újságírója, majd nyugdíjas munkatársa, egyesületünknek pedig krónikása.

Csáky S. Piroska nyugalmazott egyetemi tanártól pedig mindig új és jó ötleteket kaptunk. Rendszeresen eleget tett felkérésünknek és megemlékezéseinknek szellemi mozgatóereje és lelkes támogatója.

Farkas Zsuzsa, Törőcsik Rozália, Kiss Zsuzsanna és Miklós Csongor szakmunkatársak a rendezvények, szemináriumok, vitatribünök megtervezésekor vállaltak szerepet.

III. Farkas Zsuzsanna: Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub

„…az anyanyelv egyben a nemzeti jövő kulcsa is” (Pomozi Péter)

A Kossa János MNYEOK tevékenységéről (2016–2020)

„Nem ünnepi szóvirág, hogy az anyanyelv egyben a nemzeti jövő kulcsa is. Anyanyelv nélkül nincs nemzeti jövő. Trianonnak a magyarok lelki közösségét máig bénító, máig romboló traumáját éppen egy pozitív, Kárpát-medencei, sőt globális magyar nyelvközösségkép kialakításával lehet meghaladni. Lehet sok pénzünk, ha jó a gazdaságpolitika, akár még sok utódunk is, ha a mostani jó családpolitika folytatódik, ám ha emellé világos és versenyképes nyelvi jövőképünk, magyar nyelvközösségtudatunk nincs, akkor magyar jövőnk sem lesz. Sem itt, sem másutt. A tét óriási: fel lehet ébredni egy vajdasági portán úgy is, hogy Trianontól fogva el vagyunk átkozva, átszántott rajtunk a kor, szervezett népirtások, idegen háborúk, betelepítések sújtottak minket. Ám úgy is, hogy itt, bácskai kerítésem mögött, diófánk árnyánál ugyanúgy egy tizennégy milliós nemzet része vagyok, mint Budapesten vagy Csíkszeredában! Mennyivel másabb, felemelőbb érzés. A nemzeti közösségünket erősítő anyanyelvi jövőkép kezdete.” (POMOZI Péter)

Amikor 2016 tavaszán átvettem az előző elnöknőtől, Faragó Horváth Arankától az egyesület elnöki teendőit, nagy tervekkel indítottuk útjára a „Kossát”. Aztán, hogy mi valósult meg belőlük, azt nemcsak a szilárd elhatározás, akarat és munkakedv, hanem a kedvező és kedvezőtlen körülmények összejátszása is befolyásolta. A konkrét feladatok útközben alakultak ki, a lehetőségek és aktualitások függvényében.

Legfontosabb feladatunknak a nyelvművelő tevékenységet tartottuk, mivel elsősorban a valamikori nagyhírű Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület munkáját szerettük volna folytatni, Szeli István akadémikus, Lőrincze Lajos, Ágoston Mihály és Kossa János (Kek Zsigmond) szellemében. És főleg a maga korában nagy népszerűséget és közkedveltséget élvezett Lőrincze Lajosnak a gyakorlatát kívántuk követni, a meleg szívű Tanár úrét, akinek nemcsak kivételes szakmai tehetségével, hanem nagyszerű nyelvművelői-pedagógiai érzékével sikerült elérnie, hogy a nyelvművelés ügye ne csak a nyelvészek ügye legyen, hanem az egész nemzeté, minden magyarul beszélő ember lelkiismereti ügyévé váljon. Édes Anyanyelvünk címmel sugárzott ötperces rádióműsorainak óriási szerepük volt a nyelvi műveltség terjesztésében, az eleven nyelvi közvélemény, a felelős nyelvi lelkiismeret országos méretű és határon túli kialakításában.

A mi nagyérdemű vajdasági Kossa Jánosunk szintén ebben a szellemiségben pallérozgatta itteni magyar nyelvhasználatunkat, amely a mindennapi életünk során fokozottan ki van téve a többségi nyelv hatásának, ezért különösen fontos az erre való odafigyelés. Kiváltképpen a mintát adó média dolgozói számára lényeges ez, akikkel e négy év alatt rendszeres találkozókat tartottunk, évente hármat-négyet. Lektor- és újságíró-összejövetelekre hívtuk meg őket, s egy-egy kiváló anyaországi, illetve vajdasági nyelvész szakember előadása keretében megbeszéltük a legégetőbb anyanyelvi, fordításnyelvi, stilisztikai és helyesírási problémákat. Az előadások célja a nyelvi stílustalanság felfedése, jó példák prezentálása, a szerb nyelv hatásának vizsgálata, rámutatás arra, hogy a jó és rossz között még sok fokozat van, tehát hogy bizonyos esetekben nem a helyes és helytelen, nem a rossz és a jó kérdéséről van szó, hanem stiláris kérdésről. (Ki mondja, kinek mondja, mikor mondja, milyen környezetben, milyen témakörben stb.) Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a nyelvnek nem az a kizárólagos funkciója, hogy gondolatközlő eszköz legyen, hanem ki kell fejeznie az ember érzelmeit, hangulatát is a maga színpompájában.

Magyarországról először a Lőrincze-díjas Pomozi Péter sietett önzetlenül a segítségünkre, több alkalommal is felkeresve bennünket, Karácsony Fannival és a Magyarságkutató Intézet szakmunkatársaival. Előadásai közül a legnagyobb port a Szabadkán tartott Meddig él még Vajdaságban a magyar nyelv? című verte fel, valamint az erre a témára vele készített interjú. Ugyancsak felemelő példáját mutatta Pomozi Péter az anyaországnak a külföldre szakadt magyarsággal való törődésére, a többi között az általa szerkesztett Magyar nyelvű otthon című könyvsorozat bemutatásával is (amely a Kárpát-medencei magyarságról és a más kontinenseken élő szórványmagyarságról szól a „haza a magasban” szellemében), akárcsak a napilapunknak térítésmentesen küldött írásaival.  A nagy érdemű Kemény Gábor professzor úr, az MTA doktora, tudományos tanácsadó, több stilisztikai és nyelvhelyességi tárgyú könyv szerzője, szintén tartott a járvány beállta előtt Szabadkán újságíróknak, fordítóknak, pedagógusoknak egy emlékezetes előadást a stiláris kérdésekről, rámutatva arra, hogy azoknak, akik a nyelvi kultúrával foglalkoznak, akik írásból élnek, az egyetemes magyar köznyelv ismerete szempontjából kötelességük is, hogy minél jobban megközelítsék a lehető legmagasabb stiláris szintet.

Szabadka, Újvidék és Óbecse voltak nyelvművelési szempontból a legfrekventáltabb helyszíneink, Zenta pedig kifejezte óhaját, hogy vigyünk el hozzájuk is ilyen fontos rendezvényeket. Legnagyobb számban az Újvidéki Televízió és a szabadkai Pannon Tévé, továbbá a Magyar Szó és a Hét Nap szabadkai, zentai, magyarkanizsai és újvidéki munkatársai, valamint a Magyar Nemzeti Tanács fordítószolgálatának tagjai látogattak el a továbbképzésekre, de megjelentek pedagógusok és az anyanyelvünk helyes használatát a szívükön viselő más érdeklődők is.

Mivel nevünk szerint nemcsak nyelvművelő egyesület, hanem olvasóklub is vagyunk, több rendezvényünknek a nyelvi vonatkozásokon kívül irodalmi színezetet is adtunk, író-olvasó találkozókat szerveztünk a megjelent fontos művek bemutatására, ezenkívül magyar művelődéstörténeti, zenei, történelmi és egyéb közhasznú előadásokat tartottunk. Anyanyelvi, nyelvhelyességi pályázatot írtunk ki általános és középiskolások számára, a legjobb munkák beküldőit könyvekkel jutalmaztuk meg. Szórványtelepülésekre is ellátogattunk műsorainkkal: a Bánát déli részén fekvő Versecre, Ürményházára, Székelykevére, Udvarnokra és a Fruška gora-i Maradékra irodalmi, zenei, történelmi vonatkozású szép műsorokkal. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy különösen a tömbmagyarság területén: pl. Szabadkán, Óbecsén, Feketicsen, Kishegyesen, de Szenteleky Kornél falujában, Szivácon is telt ház fogadott bennünket. Részt vettünk az Olvasókörök szövetsége által szervezett találkozók, kirándulások többségén, és lelkileg rendre feltöltődve érkeztünk haza. Köszönjük, hódmezővásárhelyiek, budapestiek, debreceniek, nagykanizsaiak, mártélyiak! Megerősítettétek bennünk az összetartozás érzetét.

A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány „állomásunk” műsorcíme:

Több kincsed nincs neked…” Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme, 2016.

No még, Jazzbo!” (Kosztolányi) – Jazz, jassz, irodalom és… Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme, 2016.

A lélek zenéje – a Kossa és Megyeri Lajos zeneszerző közös műsora – zene, irodalom és egy kis nyelvművelés, 2017. április 20.

Mátyás és a Fekete sereg – Ritz Péter régész előadása, Szabadka, Városi Könyvtár.

Boldog békeidők Mátyás király korában (A Mátyás-emlékév alkalmából) – Óbecse, Than Emlékház, Bácsfeketehegy, Kishegyes.

Gazdag Magyarország Mátyás idejében – Ürményháza, Versec, Udvarszállás.

Nagy Bata-előadás: Nyelveljünk a nyelvről, Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme.

Édes anyanyelvünk.  Székelykeve, Maradék – műsoron gyermekversek, elbeszélések, magyar népdalok.

Szépen szól a magyar nóta – Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme

Régi nóta, híres nóta – Szivác, Szenteleky Kornél Művelődési Egyesület

Karády-est, Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme.

Dr. Csordás Mihály szerzői estje, Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme.

Jódal Rózsa könyvbemutatója, Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme.

Sándor Zoltán könyvbemutatója, Szabadka, Városi Könyvtár olvasóterme.

Névadónkra, Kek Zsigmondra emlékeztük – Bácsfeketehegy Podolszki József Irodalmi Emléknapok alkalmából és Újvidéken a Darányi-telepi Társaskör rendezvényén.

Húsvéti tojások festése – Újvidék, Magyar Szó-ház.

Jódal Rózsa és Takács Ilona: Nem csak női szemmel, Újvidék Magyar Szó-ház.

Nemzeti identitásmegőrzés – anyanyelvfejlesztéssel, Újvidék Magyar Szó-ház.

Nagy Nándor: TragikoMedia könyvbemutató Újvidék, Magyar Szó-ház.

Miklós Csongor: Lektortalálkozók évente egy alkalommal több előadóval, pl. Túri Gábor előadásának címe: A szegyar panyolviaszkos vászoncseléd

avagy „az eleget gágogó sok lúd dísznótát győz zengeni” elve…és mások Farkas Zsuzsa, Csík Mónika, Miklós Csongor, Törőcsik Rozália.

Szabó Gizi, Takács Ilona, Dr. Csáky S. Piroska, Stanyó Tóth Gizella: „Nyelvművelés, nyelvi emberművelés” Keck Zsigmond öröksége, Újvidék Magyar Szó-ház.

Dr. Csányi Erzsébet: Könyv és olvasás, Újvidék Magyar Szó-ház.

Kiss Zsuzsanna, Csík Mónika, Toma Viktória bírálóbizottság: Így írunk mi! Nyelvészeti és képzőművészeti vetélkedő tanulók részére, Újvidék, Magyar Szó-ház.

Költészetnapi rendezvény, Újvidék Magyar Szó-ház.

Március idusa – verssel, dallal, Újvidék Magyar Szó-ház.

IV. Stanyó Tóth Gizella:

 Nyelvművelésünk mérföldkövei, Keck Zsigmond/Kossa János életútja

 

Korunk kihívásainak közepette még inkább szükségesnek éreztük édes anyanyelvünk, a helyes beszéd művelésének, az olvasás öröme megszerettetésének, kultúránk, hagyományaink éltetésének a fontosságát, amikor több mint tíz évvel ezelőtt alapító tagjaink: dr. Csáky Sörös Piroska (a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület – JMNYE – egyedüli élő alapító tagja), mgr. Bordás Győző, Major Nándor, Bálint István, néhai Garai Béla, Garai Zsuzsanna, Rovity Erzsébet, néhai Jancsics-Filipec Zita, néhai Németh Antal, Nagy Bata Károly, Jódal Rózsa Mária, Faragó-Horváth Aranka, néhai Kartag Nándor, néhai Kaszás Károly, néhai Kaszás Erzsébet, néhai Kovács Takács Ilona Ibolya, Miklós Csongor, Stanyó Tóth Gizella, Tóth Bátori Erzsébet és Törőcsik Rozália, felvállaltuk a nagy és jelentős múltú egyesület tevékenységének folytatását. Gyakran elhangzik az utóbbi időben édes anyanyelvünkre, kultúránkra, hagyományainkra vonatkoztatva is: „Nem ápolni kell, mert nem beteg, nem őrizni kell, mert nem rab – hanem éltetni mindenekelőtt! Éltetni, hogy örökül hagyhassuk gyermekeinknek, unokáinknak – a jövő nemzedékeinek.” Ez egyik alapvető célja a JMNYE, a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület (VMNYE) jogutódjaként 2010-ben létrejött, 2011-ben bejegyzett Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesületnek és Olvasóklubnak (MNYEOK-nak).

Az előzményekről. A JMNYE 1964. január 29-én alakult meg Szabadkán, az Újvidéki Magyar Nyelvművelő Egyesület (1960-tól) tevékenységének országos program szerinti kibővítésére. Első elnöke dr. Szeli István, alelnökei Tomán László és Sátai Pál, főtitkára Korom Tibor, titkárai: Kovács János és Vajda József. Az alapító tagok között volt névadónk, Keck Zsigmond/Kossa János is. Az esemény jelentőségét jelezte az is, hogy az alakuló közgyűlésen csaknem 300-an vettek részt: tanítók, tanárok, újságírók, írók, lektorok, színészek és mások, akiknek szívügyük nyelvünk művelésének a fontossága. A hat ágazat: a sajtó, a pedagógiai, a beszédművészeti, a helyesírási, a terminológiai és a könyvterjesztői bizottság azonnal létrejött. Kissé később négy fiókszervezet alakult: Szabadkán, Topolyán, Zomborban és Újvidéken.

A szépszámú – napjainkban is elérhető – írások, de a mindennapi életben tapasztaltak is bizonyítják a JMNYE tevékenységének jelentőségét. A társadalmi körülmények változásainak előszeleként is értelmezhetjük – mai ismereteink alapján –, hogy miért vált szükségessé a nyelvművelés átszervezése. Újvidéken az 1979. május 22-i közgyűlés határozata értelmében megszűnt a JMNYE, és létrejött a Vajdasági Nyelvművelő Egyesületek Szövetsége, elnöke dr. Sátai Pál, a végrehajtó bizottságé pedig Kaszás Károly lett. Ekkoriban 17 fiókszervezete volt az egyesületnek. Néhány év után kissé módosult az elnevezése: Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület lett, elnöke, majd ügyvezető elnöke Kaszás Károly volt, egészen a Kossa János MNYEOK megalakulásáig.

Névadónk.  Az anyakönyv szerint: Keck János Zsigmond (Cservenka, 1907. január 27. – 1980. február 22., Újvidék), református lelkész, közismert szerkesztő, nyelvtudós, fordító, írói nevén Kossa János, Poór János, Ember Zsigmond, egy többnemzedékes, szociális érzületű református lelkészcsalád leszármazottja. Johann Jakob Keck 1764-ben Németországból, Herbornból költözött Magyarországra, utódai mintegy kétszáz éven át voltak lelkipásztorok a Délvidéken is. Névadónk édesapja, Keck Zsigmond Cservenkán szolgált, amikor ő megszületett nővére, Emma után, másodikként. Őt követően még három leánygyermek született a családban. A szép kort megélt gyermekek gondos családi nevelésben részesültek. Keck Zsigmond Cservenka, Zombor, Szabadka után, teológiai, bölcsészeti tanulmányait Hollandiában, Franciaországban és Angliában végezte. A neves Strasbourgi Egyetemen diplomázott, ezt követően Zomborban és Szabadkán volt segédlelkész. Az akkori délvidéki/vajdasági földmunkás megmozdulások bizonyosan befolyásolták közeledését a szociáldemokrata mozgalomhoz, a Híd folyóirat szerkesztőségéhez, amelynek 1936-tól főmunkatársa lett. Írt szerkesztőségi cikkeket, fordított, közben nyelvünket is pallérozta, „féltve óvta pusztuló örökségünket”. A háború után, a zsenge béke első, megtorlások terhelte hónapjaiban őt, a Híd szerkesztőségének meghatározó, életben maradt személyiségét bízta meg a hatalom az új magyar napilap elindításával Újvidéken, ő lett a Szabad Vajdaság (főleg a Slobodna Vojvodina fordítása volt) főszerkesztője. Az újság első száma 1944. december 24-én, karácsony estéjére jelent meg, nem véletlenül. Vajda Gábor korelemzése szerint: „Csupán néhány értelmiségi előtt ismeretes tények teszik emberivé azt az emberfeletti küzdelmet, amelyet a nevezettek (Keck Zsigmond, Lévay Endre, Gál László, Majtényi Mihály és kis ideig Laták István) a második világháború után folytattak Újvidéken – zsarolt helyzetükben – mindenekelőtt a saját létükért, ezzel együtt pedig azokért, akik fölött ekkor született meg a titói ítélet: ha megtizedelt formában is, de – nem úgy, mint a németeknek – lesz helyük a kommunista jugoszláv társadalomban. Hogy az akkori hatalom büntetésnek is szánta a fölkínált ’nagy lehetőséget’, az abból is látszik, hogy a Szabad Vajdaság szerkesztői az akkori embertelen körülmények között egy újvidéki református pap (Póth Lajos) családjára voltak kénytelenek támaszkodni létfenntartásukban.

Keck Zsigmond, aki annak ellenére, hogy kommunistaként a Híd munkatársa, forradalmárok rejtegetője és megmentője volt, megjelent 1943-ban a magyarság szárszói találkozóján, s a református egyház szokásrendjének megfelelően köszöntötte a Szabadkára ellátogató Horthy kormányzót, és ugyancsak ő fölkereste a börtönben és elbúcsúztatta az élettől az akasztásra ítélt Mayer Ottmárt (a Híd főszerkesztőjét).

Keck Zsigmond főszerkesztője volt az 1945. szeptember 27-től már Magyar Szó néven megjelenő napilapunknak is. Mindent megtett egy jó szerkesztőségi kollektíva létrehozásáért. A megjelenő írásokkal igyekezett hozzájárulni a borzalmakat túlélt magyarság félelmeinek, kisebbrendűségérzetének a leküzdéséhez – az új kihívások vállalásához. Tette ezt 1948-ig, amikor a Tájékoztatási Iroda nyomására lemondott, letartóztatták, és a Kopár-szigetre (Goli otokra), a büntetőtelepre vitték „átnevelő” kényszermunkára. Öt év után szabadult. Hite is segíthette újbóli talpra állását. A Magyar Szó lektora, nyelvünk elkötelezett őre volt szinte élete végéig. Fordított szerbhorvátból, németből, angolból és franciából. Szótárkészítéssel is foglalkozott. Így írunk mi címmel, Kossa János néven nyelvhelyességi rovatot indított 1954-ben napilapunkban. Ezek a cikkek könyv alakban is megjelentek. Korábban nem elemezte senki sem olyan alapossággal és színvonalon a szerbhorvát nyelv hatását nyelvünkre, mint ő. Elismerésül elsőként Kossa János kapta meg az 1970-ben alapított Szarvas Gábor-díjat. Dr. Szeli István köszöntőjéből való az idézet: „Kossa János lektorként vállalta a minden eddiginél fontosabb feladatot: újságírók egymást követő nemzedékének nyelvi nevelését, azokét is, akik papír szerint már nem szorultak rá erre. S ezt a munkát senki más nem végezhette sikerrel, csak olyan ember, aki ennek a kétnyelvű világnak, e vegyes kultúrájú és kevert gondolkodású tartománynak nyelvi közegében élt, aki tudja is, érezte is, mit kell tennie, mikor kell beavatkoznia, hogyan kell szerét-módját ejtenie annak, hogy a szerző szándékainak és gondolatainak tiszteletben tartása mellett is feloldja a rosszul szerkesztett mondat görcsét, kigyomlálja a dudvát és a konkolyt a stílusból és a nyelvből. Így lett az évek során az ő lektori asztala az írott magyar nyelv főiskolájává, amelybe nemcsak a néhány tucat fiatal újságíró járt napi nyelvgyakorlatra, hanem az olvasók százezres tömegei tanulták tőle az ép magyar beszédet.

De mi az a különös és különleges érték, amellyel Kossa János hozzájárult a hazai és bizonyára nem lesz szerénytelenség, ha azt mondom, az egyetemes magyar nyelvművelő irodalom gazdagításához? Talán az, hogy könyvei a legnagyobb mértékben különböztek azoktól a nyelvtisztogató, mindenáron purifikáló, boszorkányüldöző könyvektől, amelyekkel a két világháború közötti időkben árasztották el a magyar iskolákat, s amelyek csak tilalomfát és rideg szabályt ismertek, valamilyen önelvű nyelvtisztaságot hirdettek, a ’magyar lélek’ formáit keresték sajátos vonzatainkban, s inkább bénították, zsugorították a nyelvérzéket, mintsem gazdagították és nevelték volna. Talán az, amit természetszerűleg csak a nem homogén nyelvi környezetben élő nyelvművelő érezhet fontosnak és szükségesnek: a nyelvi párhuzamosság szempontjának érvényesítését. (…) Az iskolákban tanított magyar nyelvtan nem tudatosítja a két nyelv szemléleti különbségeit, amelyek meghatározzák a vonzatokat, szerkezeteket és általában a nyelvi kifejezés milyenségét, minőségét. Ez oda vezet, hogy a vajdasági magyar köznyelv nincs kellőképpen felkészítve az idegen nyelvi hatás ellen. Kossa könyvei eléggé nem dicsérhető módon a nyelvi paralelizmusnak sok esetével, az analógiás példák százaival tudatosítja az olvasóban a két nyelv közötti szemléleti különbséget, s így gyökerében ragadja meg a kétnyelvűségből eredő kérdéseket. (…) …hisz nyelvről van szó bennük, eleven változó anyagról, amiről nem lehet egzaktan, elvontan, a matematika végérvényességével beszélni, csak lélekkel és szenvedéllyel.” 

„Választott tudományterülete az alkalmazott nyelvészetnek, a stilisztikának egy sajátos ága, a magyar nyelv művelése, ezen belül különösen a jugoszláviai magyarok írott és beszélt nyelvhasználatának vizsgálata volt. (…) Kossa János nyelvművelő írásai nemcsak a jugoszláviai magyar nyelvhasználattal, a szerbhorvát hatással foglalkoznak, hanem tanulmányainak jelentős részében hasznos eszmefuttatásokat közöl nyelvünk logikájáról, a magyar nyelv rendszeréről, s az ostorozott nyelvhelyességi hibák jórészt előfordulnak a hazai sajtóban, s a határokon belül élő magyarok nyelvhasználatában is. Éppen ezért tanulságos számunkra munkássága” – írta róla dr. Szűts László (1937–2015) budapesti nyelvész.

Kossa Jánosnak, Szarvas Gábor méltó utódának öt kötete jelent meg életében az újvidéki Forum kiadásában: Így írunk mi, 1962, Így írunk mi II. 1965, Magyarul, magyarán, 1968, A mi nyelvünk, 1978 és Nyelvünk fűszerszámai, Lőrincze Lajos bevezetőjével,1979. Kettős idegenségben c. válogatott írásait Szeli István előszavával a Timp Kiadó jelentette meg Budapesten 2003-ban.

Keck Zsigmond/Kossa János születésének 100. évfordulójára írta Szeli István (az idén, 2021. szeptember 11-én lenne 100 éves): „Kossa János kétségtelenül jelentősen hozzájárult az olyan klíma, köztudat, légkör megteremtéséhez, kialakításához, amelyben megfogan az igény, felébred a nyelvi lelkiismeret. Kossa könyveinek valóságos jelentőségét is abban látjuk, hogy a konkrét nyelvhelyességi kérdések tisztázásán kívül hathatóan ösztönözték az igényesebb nyelvhasználatot.” 

V. Tóth Bátori Erzsébet: Olvasókörök Szövetsége

A Magyarországi Olvasókörök Szövetsége 2008 augusztusában először tartott találkozót – a határon túl, Zentagunarason került sor a Vándorbot hivatalos ünnepi átadására, a helyi Mosoly Vers- és Énekmondó Egyesület szervezésében. A magyarországi Olvasókörök Szövetségének tevékenységéről dr. Nemes Erzsébet elnök beszélt, Bencsik Katalin pedig a vendéglátó zentagunarasi egyesület céljait ecsetelte.

A Délvidéken/Vajdaságban ez idő tájt lett tagja a szövetségnek a debellácsi kézimunkakör, később pedig a Fókus M szervezet Muzslyáról és a Népkör Szabadkáról.

A napilapunk könyvtárának kereteiben működő Magyar SzóPont 2006-ban vált tagjává az Olvasókörök Szövetségének. Az elkövetkező évek leginkább az új szerepkörrel történő ismerkedéssel, tevékenységünk fölvázolásával teltek. Könyvbemutatók, sportdélutánok, gazdatalálkozók, rejtvényfejtő olvasótalálkozók követték egymást – megemlékezéseket és kutatásokra serkentő tribünöket szerveztünk, valamint kishorgász-tollforgatókat toboroztunk. Ezekre a tevékenységekre felfigyeltek az Olvasókörök Szövetségében, és a 2011. évi tavaszi tisztújításon megbíztak a külhoni szervezetek koordinálásával. Történt mindez a MÁÉRT értekezletének a szellemében, mert csak akkor lehetünk sikeres nemzet tagjai, ha a nemzet minden egyes alkotóeleme sikeressé válik. Össznemzeti építkezést csakis közösségépítéssel lehet elérni.

Ekkor döntés született arról is, hogy a következő évi nyári találkozót Vajdaságban szervezzük meg, a Magyar SzóPont Olvasóköre társszervezésében, Vár a Duna Kárpát-medencei Olvasókörök Találkozója, Újvidék, 2011. július 29–31. elnevezéssel, fontos találkozóhelyet nyújtva az anyaországi és a határon túli közéleti személyiségeknek, kulturális programjaival pedig hozzájárulva a hagyományteremtéshez, melynek összekötő elemei a közös kultúra és nyelv.

Az Olvasókörök Szövetsége és a Magyar SzóPont céljaival összhangban a Dunát, mint a helyi értékek hordozóját és jelképét igyekeztünk bemutatni, ily módon is kapcsolódva az Európai Unió projektjeihez. Az értékként megismert közös múlt egyrészt a turisztikai lehetőségek feltárása, másrészt az itt élő más népekkel való megismerkedés útján nagyobb turisztikai vonzerőt gyakorolhat az érdeklődőkre folyónknak a tartományi székvárostól az Al-Dunáig terjedő szakaszán. A partnerkörök, a határon túli művelődéssel és hagyományápolással foglalkozó társaskörök, kulturális társulások, olvasóegyletek nem titkolt szándéka, hogy az interregionális kulturális együttműködésből ne csak turisztikai tőkét kovácsoljanak, hanem hirdessék a régión belüli összefogás jelentőségét, szellemi összefonódását, üdvözölve ezzel az egész Kárpát-medencei magyarság összetartozását, ünnepélyesen is lezárva e rendezvénnyel Magyarország európai uniós soros elnökségének időszakát.

Az Olvasókörök Szövetsége és a Magyar SzóPont által megfogalmazott elvek alapján az olvasás, a hagyományápolás és az anyanyelv népszerűsítése céljából szerveztük nyári rendezvényünket, melynek vezérmotívuma a Duna, mint az európai népeket, kultúrákat összekötő folyó, a sokszínűség jelképe. Esetünkben a délvidéki magyarságot körülölelő Dunát, mint a történelmi múlt tanúját, mint szimbólumot, kulturális rendezvény keretében igyekeztünk bemutatni. Történelmi feladatunk, hogy a magunk eszközeivel lendületet adjunk ezzel a „magyar֪–magyar” civil kapcsolatok elmélyülésének, hogy lehetőséget teremtsünk a civil szféráért felelős magyar, illetve a Délvidék szórványmagyarságát képviselő politikai vezetők és a kulturális szervezetek küldöttei együttes megbeszéléséhez, a közös feladatok, teendők meghatározásához. Találkozónk „alulról jövő kezdeményezés”, amellyel a kormány által is meghirdetett, évszázados vágyat kívánjuk elősegíteni, nevezetesen a Kárpát-medencei békés nemzetegyesítés folyamatának tényleges megvalósulását.

A Kárpát-medencei összefogást, a békés nemzetegyesítés majd egy évszázados vágyát szimbolizálja az Olvasókörök Szövetségének vándorbotja, amelyet 2014 nyaráig a hódmezővásárhelyi Csúcsi Olvasókörben őriztek, majd Kisújszállásra került, és folytatta útját anyaországi és külhoni körökben. A csúcsiak 2013-ban a Mohácsi Polgári Olvasókörtől vehették át a vándorbotot, ők pedig 2012-ben az újvidékiektől, a Magyar SzóPont köré tömörülő olvasótársaságtól kapták, szintén egy évre. A vándorbot útját követve sok nyári találkozón részt vehettünk. Lelkesen arattunk, ha éppen aratónap köré épült fel a találkozó, vagy egy-egy szavalattal, előadással, könyvismertetővel kedveskedtünk a közönségnek. Sokszor utazási gondjaink voltak, csak nagy nehézségek árán tudtunk részt venni a rendezvényeken, közgyűléseken, de magyarországi társszervezetek, főképp az Olvasókörök Szövetségének vezetősége, a Csúcsi Olvasókör köré szerveződő vezetőség szolidaritásból mindig egyéni megoldást kínált fel.

VI. Fajtner Martonosi Lídia: Pódium Egyesület – Újvidék

A Pódium Egyesület – Újvidék 2020 elején alakult meg. Olyan újvidéki és környékbeli hímzők kívánsága keltette életre, akiknek régi vágyuk volt magyar népi hímzést tanulni. Ebbe a témakörbe természetesen beletartozik a vajdasági hagyomány is. Összejöveteleinkhez a Magyar Szó székházában kaptunk helyet, és örömmel fogadtuk a lehetőséget, hogy része legyünk az Olvasókör szerteágazó tevékenységének. Hiszen a céljaink közösek. Nem csupán hagyományápolók vagyunk: kulturális és nyelvi önazonosságunk tudatosítása és megőrzése éppen annyira fontos számunkra, mint az, hogy a tárgyi kultúra autentikus darabjaival vegyük magunkat körül. Egyesületünknek kiemelt célja ezenkívül környezetünk értékeinek a mentése is – esetünkben ez a magyar népi hímzés alapos megismerése, megtanulása és majd a továbbadása is, valamint a bemutatása és megismertetése környezetünkkel. Ezt is roppant fontosnak tartjuk, mert van mit megmutatnunk többségi és más kisebbségi közösségeknek egyaránt: a magyar népművészet a tárgyi kultúra tekintetében is legalább annyira gazdag és káprázatos, mint a szellemi örökség terén, méltán büszkék lehetünk rá.

További közös cél a regionális együttműködés. Egy-egy tájegység hímzésvilágában csakis úgy mélyedhetünk el, csakis úgy ismerhetjük meg jól, ha kapcsolatban állunk egymással.

Munkánk és viszonyulásunk teljes mértékben beleillik a befogadó civil szervezet tevékenységébe, és kölcsönösen erősítjük egymást.         

 

VII. Tóth Bátori Erzsébet: Határokon átívelő feladatok

A határokon túl élő nemzetközösségekben ma kevés olyan civil szervezet működik, amely elnevezésében hordozná az olvasókör kifejezést. Ennek az az oka, hogy a trianoni diktátum után betiltották, egyes országokban pedig átminősítették, és más néven, más célkitűzésekkel próbálták átalakítani az olvasóköri mozgalmak tevékenységét (például a tanulóifjúság szocialista átalakulása volt az egyik olvasóköri feladat Vajdaságban az 1950-es évek után). Hasonló új szervezeteket alapítottak hagyományápoló és szórakoztató tartalmakkal, de ezek már nem viselhették elnevezésükben az olvasókör szót. Művelődési egyesületek, művelődési körök lettek. A határon túli emberek manapság már nemigen tudják, hogy elődeik miért tömörültek olvasókörökbe. Hogy miért szűntek meg az olvasókörök. Ezekre a kérdésekre próbáltunk választ adni, amikor mi Újvidéken 2011-ben nyári találkozót szerveztünk Vár a Duna címmel. Sárospatakról vittük az együvé tartozásunk szimbólumát, az olvasóköri vándorbotot Újvidékre, majd 2012-ben Mohácsra vittük a Polgári Olvasókörbe. Egy éven át a Magyar SzóPont olvasóköri tevékenységének szervezésében több helyszínen fogadták a vándorbotot. Bejárta közösségünket, szimbolikusan megtapasztalva az ott élők helyzetét. Nemzeti összetartozásunk szimbóluma lett.

Mindez a MÁÉRT hatására történt 2010–2011-ben. Ekkor a szövetség tisztújító ülésén a vezetőségben fontos szerepet és helyet kap a határon túli koordinátor pozíciója. Ezáltal a kapcsolattartás intenzívebbé vált, a határon túliak is véleményalakítókká váltak a szervezeten belül. A vállalt vezetőségi funkciót Délvidéken semmilyen törvény nem tiltja – sajnos nem mindenhol van ez így. Manapság naponta hallunk híreket a magyarságukat vállaló emberek meghurcoltatásáról. Ezért nekünk, a trianoni határokon kívül rekedt nemzetrészeknek szüntelenül harcolnunk kell létünkért, anyaországunkért. Valljuk a Mohácsi Polgári Olvasókörrel együtt Sajó Sándor szavait:

„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni: nagy szent akarat,

mely itt rekedt a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Vállalni sorsunk, ahogy meg van írva…”

Rendezvényeink anyaországi és határon túli közösségek közeledését szolgálják, kulturális programokkal pedig hozzájárulnak a közös kultúra és a közös nyelv jegyében a kialakult hagyomány ápolásához.

A partnerkörök – a határon túli, művelődéssel és hagyományápolással foglalkozó társaskörök, a kulturális társulások, az olvasóegyletek közös szándéka az, hogy az interregionális kulturális együttműködésből ne csak turisztikai tőkét kovácsoljunk, hanem hirdessük a régión belüli összefogás jelentőségét, a szellemi összefonódásunkat is.

Történelmi feladatunk, hogy sajátos eszközeinkkel lendületet adjunk a „magyar–magyarˮ civil kapcsolatok elmélyülésének, valamint a kormány által is meghirdetett, évszázados vágyat kívánjuk elősegíteni; nevezetesen a Kárpát-medencei békés nemzetegyesítés tényleges megvalósulását.

A könyv népszerűsítése, a hagyományápolás, az anyanyelv fejlesztése, a helytörténeti értékek megismerése és az olvasókörökben zajló tevékenység bemutatása tartozik találkozóink céljai közé.

Regionális szerveződésben gondolkodunk. A jövő feladatai közé sorolhatók, hogy a határ menti térségben az anyaországi körök találjanak maguk mellé partnerszervezetet, és így hozzák be a szövetségbe az együtt képviselt sokszínűséget. A magyar kormánytól pedig azt várjuk, hogy az elkövetkező időszakban hatékonyan járuljon hozzá tevékenységünk támogatásához, például segítse a mohácsiakat, hogy vállalják Eszék, Kopács, Pélmonostor, Laskó, Csúza (Horvátország), Szerbiában pedig Zombor, Telecska, Bezdán, Doroszló, Nemesmilitics, Őrszállás, Apatin, Bácskertes, Szilágyi bekapcsolódását a munkánkba. Hasonlóképpen Hódmezővásárhely, Debrecen és Balmazújváros, Sárospatak, és tovább a határ mentén.

Európai régiókban gondolkodunk.

Zárszóként idézném Teleki Júlia mondatait, melyek Óbecsén hangzottak el 2008. február 11-én a helyi Népkönyvtár olvasótalálkozóján és egyben a Magyar SzóPont megnyitóján: „Pártoktól független legyen a Magyar Szó, de ne a vajdasági magyaroktól!” Mi ebben a szellemiségben tettük a dolgunkat. Könyvtárunk a keretében már működő Olvasókör, majd a nyelvművelők és legújabban a hagyományőrző kézművesek, azaz hímzők mellett biztos pontot jelent a szűkebb és tágabb környezetünkben élő, nyelvi önazonosságának megőrzésére törekvő egyéneknek és csoportoknak. A közélet résztvevőinek tudatosan példát mutat a szórványközösség működésének lehetséges modelljére. Tevékenységével nemcsak a Dél-bácskai Körzetben élőket, hanem a szerémségi magyarokat is bevonzza, újabban pedig törekszünk a nyugat-bácskai hagyományőrzőket is aktívan bekapcsolni abba a vérkeringésbe, melyhez az intézmény alapítója, a Magyar Nemzeti Tanács a tevékenységén keresztül kereteket biztosít. Lehetséges partnerszervezete pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és az a civil szféra, amely igényt tart tevékenysége kifejtése céljából egy szórványintézményre Újvidéken. A 2006-ban beindult munka 2007-ben és a rá következő hét és fél éven át intenzíven folyt, mert sok lelkes tag támogatása mellett megnyertük az önkormányzatok, a civil szervezetek és alapítónk, a Magyar Nemzeti Tanács támogatását is. Reméljük, hogy lapkiadóházunk vezetősége is így látja ezt, hisz lelkes önkéntesek tevékenykednek a jelenben is, a múltban is így volt, civilek vitték a hírét határainkon belül és külhonban is. Sajnos, talán épp amikor a legerősebb volt a kötelék, mindezek a tevékenységi formák lassan hanyatlani kezdtek. Tagságunkkal, lelkes támogatóinkkal új modellt kerestünk, s ekkor fogalmazódott meg (a 2008. decemberi egyeztetések a két szervezet egybefonódására tett első közös megbeszélések) Kaszás Károllyal és a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület vezetőségével, hogy civil szervezetet kell alapítani a napilapunk köré integrálódó ernyőszervezetünkből és a nyelvművelő egyesületből. Ekkor született meg az ötlet, hogy legyünk Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub. Legújabban pedig a 2020-ban megalakult Pódium Egyesület – Újvidék kapcsolódott be a civil szervezet tevékenységébe.